A tűzijátékos trauma után többször bevillant az a kép, ahogy rémülten menekül Csicsi. Ez bekapcsolt bennem egy szinte állandó félelmet. Mi van, ha kint vagyunk a mezőn/erdőben/parkban, szabadon rohangál, hirtelen hall valamilyen ijesztő hangot és elkezd menekülni… s ahogy ott akkor 9 hetesen tette, nem felém menekül, hanem „világgá”.
Azt már egy ideje tudom magamról, hogy hajlamos vagyok félni dolgoktól, történésektől, s azzal is tisztában vagyok, hogy ahol a fókusz, ott az energia… ha folyton azon kattogok, amitől félek, akkor pont, hogy olyan szituációban találhatom magam, mint amit el szeretnék kerülni.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ez egy ördögi körré tud kerekedni, ugyanis megjelenik a félelem, majd azon nyomban el akarom tüntetni, mert félek attól, hogy bevonzom… viszont, az állandó elnyomással nem fog megszűnni, hanem pont, hogy addig-addig fog felbukkanni, amíg jogosultságot nem kap. Amikor először magyarázták ezt nekem, akkor totál nem értettem. Adjak neki jogosultságot? Vagyis hagyjam, hogy féljek valami olyantól, ami kicsit sem támogat? Hát hülye vagyok én, hogy ezt csináljam? 😀
Aztán egyszer kipróbáltam. Ekkor Csicsi éppen kiskamaszkorba lépett, s úgy 5 hónapos körül volt. Rákapott a madarak üldözésre, ami azt jelentette, hogy berohant a sűrű erdőbe, ment a madár után és teljesen eltűnt a szemem elől. Hogy ezt megakadályozzam, illetve, hogy ne szokjon rá a „vadászatra”, ezért 10 méteres pórázon sétáltattam. Igen ám, de kicsit kezdtem túltolni, mert már ott sem engedtem el, ahol közel, s távolban nem volt se madár, se más üldöznivaló.
Na, de mi van egy folyton félő ember fejében? Hát az, hogy bármikor jöhet bármi, ami beugraszthatja…még ott is felbukkanhat valami, ahol egyébként sose szokott. 😀
S ekkor kaptam egy számomra agyament, de így utólag bevallva, zseniális javaslatot – hogy egy kicsit a mélyére menjek ennek.
Mi lenne, ha kimennék az erdőbe egy olyan területre, ahol messze az út és teljesen biztonságos a környezet (első gondolatom az volt, hogy ilyen hely nem létezik 😀 ), s elengedném Csicsit és hagynám, had menjen – hiszen ebben az 5 hónapos korban és a korábbi tréningnek köszönhetően, úgyis hamar vissza fog jönni. Eközben pedig megpróbálnám megfigyelni, hogy milyen érzések, testérzetek keletkeznek bennem. Nem elnyomva, nem elhessegetve, hanem hagyva, hogy ott lehessen, s közben megfigyelni, hogy milyen érzést kelt, mit okoz bennem…
A felvetés után néhány nappal elérkezettnek éreztem az időt, így az aznapi séta fókuszába azt helyeztem, hogy megengedem, hogy megtapasztaljam és megfigyeljem, milyen az, ha Csicsi elindul a sűrűbe és szem elől veszítem… Mint már említettem, ahol a fókusz, ott az energia… éppen ezért nem is kellett sokat várni eme „remek élményre”.
Nem volt éppen a szívem csücske ez a javaslat, mert hát piszok rossz érzés volt! Hosszú-hosszú perceknek tűnt, miközben valószínűleg még 1 perc sem telt el és már vissza is jött.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Szerencsére” volt lehetőségem jól megfigyelni az érzéseket, mert Csicsi 3-szor is eltűnt a sűrű erdőben. Ami nagyon érdekes volt, hogy a harmadik elszaladásakor már nem éreztem pánikot. Nem mondom, hogy a kedvenc pillanataim közé tartozott, de nyomokban tartalmazott nyugalmat is. Ami pedig ezután következett, az viszont szívet melengető volt. 🙂
Elindult megint a sűrű fele, majd fél méter után visszafordult, odajött hozzám, rám nézett, amiért – amellett, hogy baromira örültem -, ment a juti is. Innentől kezdve szuper jót sétáltunk, folyamatos hátranézésekkel, mindössze 5-10 méteres eltávolodásokkal. Oldalra alig nézett be, s amikor mégis, akkor sem indult el, csak fordult és jött hozzám vagy ment tovább előre. Kicsit olyan érzés volt, hogy ha már nem ellenkezek (se Csicsi felé, se a félelmem felé), akkor nincs is rá szükség. 🙂
Ami nagyon érdekes volt, hogy a séta végeztével, az autóba ülve egyszer csak azon kaptam magam, hogy az jár a fejemben, hogy ha nem látom, akkor nem tudom megmenteni, nem tehetek érte semmit. Azonnal bevillant egy kép is: az első kutyámnak, Sziszinek gyomorcsavarodása volt, és kész csoda volt, hogy észrevettem a tüneteket. Kerti kutya lévén 1 évben egyszer aludt bent a házban, kivételes alkalmakkor, s éppen ez is egy ilyen kivételes alkalom volt, ezért élte túl. Ha kint van a kertben, ahogy a többi 364 estén, akkor nem élte volna meg a reggelt.
Tehát arra jöttem rá, hogy kialakult az agyamban egy olyan összefüggés, hogy: Láttam -> tehettem érte -> nem halt meg. Ha nem látom, akkor meghalhat.
Ettől még nem oldódott meg teljesen a félelmi kérdés az életemben, viszont meglepő módon rengeteget tudott oldódni. Emellett felszínre került egy téma, illetve egy réteg, amivel az önismereti utamon tudok foglalkozni, mert hogy ennek egy sokkal korábbi előzménye is van…
FONTOS! Senkinek nem javaslom, hogy a fent leírtakat kipróbálja! Ez egy személyre szabott, a kutyát is és engem is ismerő és figyelembe vevő tanács volt kimondottan erre a helyzetre.
