4. alkalom – #Sajátélmény: Jelenlét Tudatosság Kurzus a kutyáddal

Negyedik alkalommal egy mező volt a helyszín, s hogy még izgalmasabb napunk legyen, az égiek megtámogattak minket egy kis esővel.

Mivel ez volt az első alkalom, hogy Csicsivel csapadékos, hűvös időben voltunk kint – ráadásul nem is rövid ideig – ezért kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni hozzá. Már az első pillanattól kezdve láttam, hogy egyáltalán nem érdekli az eső, s később kiderült, hogy nem fázós kutya. 🙂
(Régen úgy gondoltam a kutyaruhára, mint valami hóbortra, de aztán beláttam, hogy nem minden kutya egyforma fázás tekintetében sem, szóval most már abszolút elismerem a jogosultságát.)

Elindulás után nem sokkal, egyszer csak egy dörrenést hallottunk egy munkagép felől. Egy történés, amitől Csicsi befeszült. Először elborított engem is a rossz érzés… szegény Csicsi most nem érzi jól magát… de persze közben mentünk tovább. Nem volt nagyon látványos ez a befeszülés, nem akart világgá szaladni, csak éreztem rajta, hogy nem felszabadult. Éppen ott volt egy Mentor Tréner mellettünk, akivel elkezdtem beszélgetni erről… s addig, addig beszélgettünk, míg Csicsi is és én is teljesen kioldódtunk. Sokszor elég csak kimondani azt, ami bennünk van, már az is oldó hatással lehet. 🙂

Egy kis sétálást követően felértünk egy dombtetőre, ahol nem szokványos feladatot kaptunk. Vagyis, más kurzusokhoz képest nem szokványos a feladat, ezen kurzus keretein belül már tapasztaltunk ilyet. Szóval megálltunk, s igyekeztünk megérkezni a jelenbe, félretenni azt, amiből jöttünk, ami vár még ránk, s csak érzékelni mindazt, amiben vagyunk, ami körülvesz minket. Igazán feltöltő, lélekemelő volt még úgy is, hogy nem sikerült teljesen átadnom magam a pillanatnak. Tipikusan a “Ne gondolj a rózsaszín elefántra” esete állt fenn, vagyis minél inkább szerettem volna ellazulni, annál görcsösebb volt az egész… de aztán az, hogy vettem néhány nagy levegőt és elkezdtem figyelni a légzésemet, segített.

Ezután egy hatalmas területen elkezdtük elengedni a kutyákat. Volt aki teljesen szabadon mehetett, volt aki 10 méteres pórázon rohangált és volt olyan is, aki egyelőre maradt rövid pórázon. Mivel túlparáztam a helyzetet, ezért én 10 méteresen engedtem Csicsit, pedig így utólag már tudom, hogy simán mehetett volna szabadon. Ebből is tanultam.

Erről az alkalomról azt a gondolatot vittem haza, hogy “egy kamasz gyerek sem megy haza pontban 9 órára…”. Vagyis tök normális, hogy nem jön oda hozzám első szóra a kutyatársaktól. Ami persze nem azt jelenti, hogy rá kell hagyni, csak azt, hogy ne vegyem magamra, nem ellenem irányul, fogadjam el és tudatosítsam, hogy ez egy ilyen időszak. Így könnyebb türelmesnek maradni.

Szuper volt, ahogyan egy csapatként mentünk, tekintettel voltunk egymásra, s mindenki figyelt mindenkire. Hatalmasat sétáltunk, s meg kell mondjam, igazán büszke voltam magunkra – mindannyiónkra -, hogy ilyen időjárási körülmények között, magas minőségben voltunk jelen, s nem csak túl lettünk rajta, hanem odatettük magunkat. 🙂