Csicsi pontosan 9 hetes volt és 1 hete volt nálunk, amikor egy meleg, nyári, szombat estén vacsora után kimentünk az udvarra és vártuk, hogy pisiljen, kakiljon. Néhány perce lehettünk kint békés szöszmötölés közepette, amikor egyszer csak – teljesen váratlanul – a szomszédságból fellőttek egy sor tűzijátékot. A kis csöppségem halálra rémült és a házfal – kerítés – tömlőkocsi által behatárolt kis zugba menekült (ez volt a legtávolabb attól, amerről a hangok jöttek).
Ez a 9 hetes kor azért is fontos, mert egy nagyon érzékeny periódusról van szó, amikor minden ingernek, tapasztalásnak nagy jelentősége és hatása van. Az pedig, hogy csak 1 hét telt ez azóta, mióta elszakították az anyjától, a testvéreitől és éppen csak elkezdte otthon érezni magát új helyén, szintén nehezítő tényező.
Rohantam utána, kiemeltem a szűk helyről, magamhoz öleltem és azonnal bevittem a lakásba. A menekülés közben bekakilt, és valahogy össze is kente magát, úgyhogy csak arra emlékszem, hogy kakisan ültünk a konyhában a földön, s igyekeztem megnyugtatni magamat is és őt is.
Amint egy picit megnyugodott, muszáj volt megmosdatni, de utána elengedtem és elkezdtem figyelni, hogy mire van szüksége… közelségre, távolságra, érintésre, ölelésre, ölbe vételre… nagyon szerettem volna magamhoz ölelni és biztosítani arról, hogy ott vagyok vele, számíthat rám, de egyre inkább azt vettem észre, hogy nem esik jól neki az érintés és nem akar ölben lenni, ami meg – akaratlanul is – egy pici rossz érzést okozott.
Bennem közben az ijedség érzését a düh váltotta fel, majd ahogy elkezdtem magam, illetve az érzéseimet megfigyelni, átsuhant rajtam egy olyan gondolat, hogy ez a történés az egész életünkre hatással lesz. Ettől érdekes módon nem elkeseredtem, hanem pont, hogy elkezdtem megnyugodni, s valahogy arra terelődtek a gondolataim, hogy ez a trauma talán valami új tanulásnak, új tapasztalatnak a lehetőségét hordozza magában.
A teljes megnyugvásig sok idő telt el, viszont előrelépésként éreztem, hogy pánikolás, hergelődés helyett valamelyest tudatos tudtam lenni, meg tudtam figyelni az érzéseimet, testérzeteimet és tudatos tudtam lenni abban is, hogy megfigyeljem Csicsinek mire van igénye, szüksége.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden szép, minden jó volt és uralni tudtam az érzéseimet vagy hogy aszerint tudtam lenni a szituációban, ahogy szerettem volna – nyugodtan, magabiztosan. Ezért a történés kapcsán felmerült bennem, hogy ha teljes nyugalommal tudtam volna jelen lenni és totális biztonságot tudtam volna nyújtani Csicsi számára, akkor talán nem hagy benne olyan mély nyomot az egész…
Ezzel együtt tudom, hogy a tőlem telhető maximumot nyújtottam, akkor ott, ennél többre nem voltam képes és már ez is hatalmas előrelépés ahhoz képest, mint ahogyan korábban viselkedtem volna.
