Éppen a testvérem kertes házának kertjében voltunk, amikor elkezdett morgolódni az ég. Születésnapot ünnepeltük, az evés-ivás-sütizés utáni fázisban voltunk, s ezer év után kártyáztunk, mikor meghallottuk a dörgést. Minden esetre felkészülvén, volt a táskámban extra falat, – amit vihar vagy valamilyen ijesztő hanghatás során szoktam bevetni – úgyhogy már ki is mondtam az erre az esetre kitalált klikk szavunkat és rohantam a táskához, hogy szórjam a falatokat.
Mivel nagyon lelkes lettem a családi játéktól, s nagyon nem szerettem volna abbahagyni, mondtam a családnak, hogy folytassuk. Játszottunk tovább, s azt vettem észre, hogy Csicsi lefeküdt és egész nyugodt volt. Jött még egy dörgés, amire már repültek is a falatok. Ismét folytattuk a játékot, Csicsi pedig jól elvolt. Be kell vallanom, jobban elvolt, így, hogy én a kajaszórás után a kártyázással foglalkoztam, s nem azt stíröltem, hogy milyen állapotban van, hogy érzi magát. Hát igen, a kevesebb néha több.
Persze ezzel semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy ne vegyünk tudomást a kutyánk félelméről, s egyáltalán ne foglalkozzunk vele! Viszont igenis befolyással van a helyzetre és a kutyánk állapotára az, hogy egy megijedésre hogyan reagálunk. Én is megijedek vele együtt, megijedek attól, hogy nem tudom mit csináljak, vagy épp attól érzem rosszul magam, hogy amit csinálok, az nem hat nyugtatóan rá… vagy ott vagyok, tudom mit kell csinálnom, nyugodt vagyok, teszem a dolgom, s aztán azt közvetítem számára, hogy minden rendben, csinálhatjuk tovább a dolgunkat.
Ez utóbbi eléggé egyszerűnek tűnik, de ha Neked sem megy könnyen, akkor nem vagy vele egyedül…
Talán úgy 4 vagy 5 dörgés lehetett összesen, s tök jól átvészeltük az összeset szabad ég alatt, amire korábban még sosem volt példa (ráadásul Csicsi számára viszonylag ismeretlen helyen, hiszen eddig összesen csak 3-szor volt ott).
Úgyhogy nagyon örültem, hatalmas előrelépésnek érzem a kezdeti „fejvesztve menekülök” állapothoz képest azt, hogy most már nem csak otthon lakásban, hanem egy nem teljesen ismerős kerti környezetben is megbirkóztunk a helyzettel.
Hogy lesz-e olyan, amikor teljesen figyelmen kívül hagyja a dörgést vagy más most még ijesztő hangokat, vagyis elmúlhat-e teljesen a félelme? Nem tudom biztosra a választ…
Néhány hete eléggé elkeseredetten álltam a kérdéshez, de most abszolút úgy gondolom, hogy megvan rá az esély! Haladunk lépésről lépésre, aztán majd meglátjuk meddig jutunk el… Egyelőre most csak szeretném kiélvezni ezt a részsikert. 🙂
