Az írás aktualitását az adta, hogy az erdőben, ahova napi szinten járunk sétálni, összetűzés volt futó(k) és kutyás(ok) között. A helyzet elharapódzott, aminek az lett a vége, hogy valaki(k) szögekkel/csavarral tűzdelt kolbászokat és virslit dobált(ak) szét rendszeres jelleggel. Sajnos több kutya is áldozatul esett (megműtötték őket), megoldás meg persze nem született, ellenben még nagyobb lett a feszültség és a sárdobálás.

Íme, ahogyan én gondolom…

A futó

futó

Alig vártam már, hogy végre mehessek ma futni az erdőbe. Elindulok, kezdek ellazulni, kezdek bemelegedni. De jól esik! Érzem magamban az erőt és csak suhanok… máskor épp mélypontra kerülök, fáradok, nehézkesebb a mozgás. Éppen elmerengek a gondolataimban, amikor meglátom, hogy egy kutya van az út közepén. Egy helyben áll, de nem tudom, hogy el fog-e indulni valamerre. Azt sem tudom, hogyan fog reagálni arra, ha elfutok mellette, hiszen volt már rossz élményem kutyával. Teljesen kizökkent, félek a karmolástól, a harapástól, a támadástól… felmegy bennem a pumpa.

Megyek tovább, újra felveszem a fonalat, amikor látom, hogy 2 kutya rohangál össze vissza, az utat keresztezve. Próbálnék elfutni mellettük, de pont irányt váltanak és belépnek elém. Sikerül kikerülni őket, de majdnem félreléptem és teljesen kizökkentenek a lendületemből. Még dühösebb vagyok…

Miért kell ezt nekem rendszeresen átélnem? Miért nem futhatok nyugodtan?

A biciklis

biciklis

Végre vége a melónak, felpattanok a bringámra és tekerek haza. Olyan jó ez a fél óra bringázás, ezalatt pont le tudom zárni a munkahellyel kapcsolatos gondolatokat és át tudok hangolódni. Az erdő fele veszem az irányt, mert így gyorsabban hazaérek és még a természetben is gyönyörködhetek egy kicsit, ami még inkább kikapcsol az egész napi őrületből.

Már az erdőben tekerek, amikor utolérek egy kutyasétáltató csapatot. Egymás mellett sétálnak a gazdák, beszélgetnek és szinte teljesen elfoglalják az utat. Nézem, hogy jobbról kerüljem, balról kerüljem?! A kutyák a gazdáiktól kicsit távolabb vannak, de egész nyugodtan sétálnak, így nem tudom mi lenne a jó megoldás… lassítsak le, vagy inkább minél gyorsabban haladjak el mellettük? Ha csöngetek vagy szólok, akkor még a végén szóváltásba keveredem, amihez most totál nincs kedvem. Úgyhogy inkább csöndben elsuhanok mellettük minél gyorsabban, hogy még véletlenül se induljon el felém egyik kutya sem.

Miért kell elfoglalni teljes szélességében az utat? Miért nem figyelnek másokra is?

A kutyás

kutyás

A nap egyik fénypontja, amikor kutyát sétáltatok az erdőben. Nagyon szeretek nyugalomban sétálni, gyönyörködni a természetben, míg a kutyám szimatol, futkározik, felfedez. Ilyenkor szoktak jönni az igazán jó ötleteim. Amikor közeledik felénk egy sétáló, babakocsit toló anyuka, gyerek, futó, biciklis – tulajdonképpen bárki -, akkor mindig magamhoz hívom a kutyámat. Kölyök kora óta azt tanítom neki, hogy ha valaki közeledik felénk, akkor jöjjön oda hozzám.

Bizonyos időszakokban olyan nagy a forgalom, hogy egyáltalán nem tudunk nyugodtan sétálni még 5 percet sem. Persze a világmegváltó gondolatok olyan gyorsan illannak el, amilyen gyorsan jöttek. Lőttek a kikapcsolódásnak. Ráadásul a futók és a kerékpárosok a legtöbbször totál hirtelen jelennek meg a semmiből, hang nélkül. A szemből érkezőket nyilván jó előre látom, de hátra fele nem forgolódhatok folyamatosan. S még, ha időnként hátra is tekintgetek, az sem ér sokat, mert az egyik pillanatban még nincs mögöttünk senki, a másikban pedig ott terem – főleg a kanyargósabb ösvényeken.

Miért nekem kell 1000 fele figyelni, miért nem tudják jelezni, hogy jönnek? Miért nem képesek lelassítani a kerékpárosok, amikor kutyás mellett haladnak el?

Mi emberek

Mindannyian ugyanarra vágyunk… Szabadságra, elfogadásra, a természetre. Társaságra, akivel együtt futhatunk/bicajozhatunk/kutyázhatunk vagy éppen egyedüllétre, nyugalomra, hogy sportoljunk/gondolkodjunk/kiengedjük a fáradt gőzt. A nehézség csak az, hogy túl sokan vagyunk beszorítva egy ici-pici erdőrészbe.

Nem velünk vagy az igényeinkkel van a gond, hanem azzal, hogy nincs hozzá elegendő terület, így senki nem élvezheti igazán. Mi marad hát?

Személy szerint próbálom megadni másoknak azt, amit szeretnének – figyelmet, teret, biztonságérzetet. Egyrészt bízom benne, hogy mások is tekintettel lesznek rám, másrészt kedvesen jelzem, ha valamit szeretnék. A nagy többség viszonozza a figyelmességet, tiszteletben tartja a kérésemet, én ezt tapasztalom nap mint nap. Adok és kapok.

Hiszem, hogy dühöngéssel, anyázással, fenyegetéssel nem lehet megoldani semmit – évekkel ezelőtt sokáig éltem úgy, de folyton csak egyre feszültebb voltam és nem értem célt. Max. ideig-óráig volt eredménye, de aztán még rosszabb lett. A keménykedésem, csak olaj volt a tűzre.

Viszont példamutatással, időnként egy nagyot nyeléssel, megértéssel, empátiával, kéréssel eljuthatunk oda, hogy könnyebb legyen a közös erdőhasználat, az „együtt élés”. Tudom, empatikusnak lenni nem mindig könnyű. Olykor a sok elszenvedett sérelem miatt, képtelenek vagyunk együttérezni bárkivel is, főleg egy idegennel. Legfőképp egy olyan valakivel, aki megbánt, megsért minket. Akitől nem tudunk nyugodtan futni, vagy aki a kutyánk életére tör. Ha nehéz is, néha azért megpróbálhatnánk beleképzelni magunkat a másik helyzetébe, csak egy pillanatra. A futóéba, a bicajoséba, a kutyáséba, az anyukáéba, a gyerekébe…

Kedves Embertársam, aki szeretnéd, hogy eltűnjenek a kutyák/kutyások az erdőből!
Gondolom sok rossz dolog történt már Veled, ami miatt azt érzed, hogy nincs más megoldás, mint hogy ilyen formában vedd kezedbe az ügyet. Amikor velem történtek dühítő események, igazságtalanságok, akkor azt éreztem, hogy rohadtul rendet kéne már tenni, mert ez így nem normális.

Értelmes szabályokat kéne hozni és azokat be kéne tartani. Nem tudom, hogy ilyesmit érzel-e Te is, mindenesetre, ha abból indulok ki, hogy mennyire elegem volt, Neked is biztos eleged van. Sajnálom mindazt a kellemetlenséget, fájdalmat, ami Veled történt, a félelmet, amit át kellett élned! Tényleg sajnálom! Őszintén!
Az emberi felelőtlenségről, figyelmetlenségről, nemtörődömségről viszont nem a kutyák tehetnek, az erdőben élő rókák pedig végképp nem. Megértem, hogy ebben látod a megoldást, de nem lehet, hogy ezt a „háborút” az fogja megnyerni, aki nem mérgezi magát tovább dühöngéssel, bosszúszomjjal?

Bölcs mondás, hogy „Nem a körülmények határozzák meg a kedélyállapotunkat, hanem a hozzáállásunk a körülményekhez.” Ha van valami, amit irányítani tudunk, akkor az mi magunk vagyunk, a hozzáállásunk, a gondolataink. Döntés kérdése, hogy mérgelődünk, bosszankodunk vagy minden szarság ellenére azt választjuk, hogy nem foglalkozunk mással és tesszük a dolgunk, amiért kimentünk az erdőbe.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

CsicsiKaland /CsicsiAdventure (@csicsikaland) által megosztott bejegyzés

Remélem születik egy olyan megoldás, aminél a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad! Mert csak így van esélyünk. Ha mindannyian teszünk egy lépést a másik felé, engedünk, odafigyelünk a másikra, akkor talán kevesebb dühvel, bosszúszomjjal, bántással találjuk szembe magunkat.